2016. október 7., péntek

2. rész - Rémálom és családi dráma

Sziasztok!
Ide viszont előbb hoznám a részt, ha nem gond. Nagyon lassan haladok, félek ezt a részt is elfelejteném, így szépen ki is teszem nektek a vasárnapi részt! 
Úristen! 12!-en vagyunk a blogon és volt öt kommentem is! Imádlak tieteket! Ti vagytok a világ legjobb olvasói! Nagyon jól esett minden egyes szó, pipa és feliratkozás. Megmelengettétek a szívem. Remélem most is lesztek olyan aranyosak, hogy megleptek pár sorral :) Nagyon szépen köszönöm a bizalmat!
Többet nem is tudok mondani! :D
Szép hétvégét!
Kellemes olvasást!

Lexa










Harry

Idegesen toporogtam a jegypénztár előtt, ami a hatalmas sátoron kívül foglalt helyett. Hideg volt és havazott, a hó nagy pelyhekben hullott, egy-egy kis pihe megtalálta orromat is, így az is szinte jégcsappá fagyott a hidegben. Meglepőmódon nem volt rajtam kabát, csak egy pulóver és egy vékonyabb nadrág, még mindenki máson ugyanolyan prém volt a sorban. Az előttem sorakozókon piros-zöld szőrme volt, bár mindnek csak a hátát láttam, elvégre én voltam a sorban az utolsó. Nem ismertem fel sem nőt, sem férfit, mindenkinek a lábáig ért a kabát. A hajam már havas volt, szinte jeges mire megmozdult a sor, de alig egy lépést tudtam előre haladni.
Felnéztem a hatalmas piros, zöld, fehér csíkos sátorra, ami mellett a sor húzódott, alig vártam, hogy vége legyen a várakozásnak és bejussak a meleg sátorba, ahol majd a műsor lesz tartva. Azt nem tudtam milyen előadásra sietek, de ha ez egy cirkuszi sátor, akkor nyilván egy cirkuszi showt fogok beülni. Pedig utálom a cirkuszt és félek a bohócoktól is, mégis szinte magától lépkedtek lábaim és bár agyam egyre jobban azt kántálta ,,Ne, ne, ne!”, addig a lábaim azt súgták vissza ,,De, de, de!”, így hagytam, hogy tappancsaim irányítsanak.
Szinte már a csontomig hatolt a hideg, mire végre én jutottam sorra, ám majdnem hátraestem mikor megláttam ki adja a jegyeket.
- Apa? – Kérdeztem döbbenten a középkorú férfit nézve, aki bohócnak volt öltözve, de úgy nézett ki, min Joker. Zöld haja volt, pirossal vastagon megrajzolt száj, kihúzott szemek és még a heg is ugyanott volt, mint Louis-nak.
-  Jó szórakozást! – Egy jegyet nyomott a kezembe, de én egy pennyt sem fizettem, ingyen nyomta kezembe, miközben kigúvadt szemekkel és hatalmas vigyorral nézett egyenesen szemeimbe. Rémisztő volt, nagyot kellett nyelnem nehogy felordítsak a rémületben. Sosem láttam még így apámat, egész őrültnek tűnt, akárcsak Joker.
Nagyot sóhajtva, elhúzott szájjal sétáltam be a sátorba, ahol kellemes meleg fogadott, felsóhajtottam a kellemes érzésre, még talán meg is nyugodtam egy pillanatra. A sátor teli volt, mindössze egy ülőhely volt szabad, az is az enyém volt. Mindenütt ugyanolyan emberek ültek, ugyanolyan szőrmében. Nem volt arcuk, nem volt semmilyen jellegzetes nőies vagy férfias vonásuk, csak testek volta. Összehúztam magam, majd helyet foglaltam az első sor utolsó székén, természetesen mellettem, mögöttem ugyanolyan arctalan emberek ültek, ami még rémisztőbb volt nem lélegeztek, de fegyver volt mindegyik ölében. A sorban nem láttam, hogy bármilyen fegyver lett volna náluk. Nagyot nyeltem, ez egyre rémisztőbb.
Hirtelen zene csendült fel, a jellegzetes cirkuszi zene. Majd minden elsötétült.
- Jó estét kívánok hölgyeim és uraim! – Louis hangja szólalt meg. Felismertem a karcos, rekedt hangot. Mindenki tapsolni, kiabálni és fütyülni kezdett, míg én csak próbáltam lejjebb csúszni a széken és csendben maradni. – Hiányoztam? – Joker lépdelt a homokos tér közepére, ám nem egyedül. Az állam ismét a padlót súrolta, ahogy megismertem a nőt mellette.
- Anya? – Kérdeztem suttogva magamtól. Platinaszőke volt, kék szemű, ami magában szokatlan elvégre barna szemű, de szinte világítottak szemei a szürkületben, főleg mikor már meg is világították arcát. Ám ha ez nem volt elég, két copfban volt haja, egyik copfja vége kék, a másik pirosas volt. Szemei ugyanígy voltak kifestve, a bal szeme kék volt, a jobb piros, a jobb szeme alatt egy szívecske is pihent. Mindössze egy alig fenék alá érő kék-piros nadrág és egy mell alá érő piros-fehér háromnegyed ujjú póló volt rajta, a nyakában egy pórázra emlékeztető nyaklánc, amin a ,,Queen” azaz királynő sző volt arany betűkből kirakva, kezében egy baseballütő volt. Anyám egy olyan oldala mutatkozott meg a színpadon – ami inkább csak egy kör volt homokkal -, amiről eddig álmodni sem mertem.
Joker-t sem hagyhatjuk ki, ugye. Nos, ő rajta egy hosszú ujjú ing volt, fehér, de a könyökéig fel volt gyűrve, mellkasát fegyvertartó szíjak keresztezték, mindegyikben egy-egy pisztollyal, illetve egy egyszerű, szakadt, fekete farmernadrág volt rajta, normál sportcipővel. Ekkor láttam anyámon viszont vörös magas sarkú volt. Joker vigyorgott, szája vastagon ki volt festve vörös festékkel, szemei szinte feketék voltak a szemceruzától, a haja rikító zöld volt, a kezein fehér kesztyű volt, bal kezével anyám jobbját fogta összekulcsolt ujjakkal.
- És üdvözlöm a doktorurat is! – Bólintott egyet, abban a pillanatban úgy éreztem egyenesen szemeimbe néz, a vesémig lát. – Magának is hiányoztam, vallja be! – Vigyorgott egyenesen képembe, majd megint nekikezdett az elcsigázott nevetésbe. HA, HA, HA. Ugyanolyan idegtépő volt, mint első alkalommal.
Hirtelen ismét az intézmény folyosóján találtam magam, mellettem magas sarkú cipő kopogása visszhangzott az üres és sötét folyosón. Oldalra pillantottam, anyám sétált mellettem, ám új szerelésében. Nagyot nyeltem, mikor megálltunk Joker szobája előtt.
- Sikíts hangosan, Harry! Joker bírja a hangos kisfiúkat! – Kacsintott egyet anyám száját megnyalva, majd vállára kapta ütőjét és kinyitotta a szoba ajtaját. Beléptem a szürke szobába, egészen az asztalig sétáltam, de nem láttam Joker-t. Hiába forogtam, sehol sem leltem Louis-t, még az illatát sem éreztem.
HA, HA, HA. Ez kezdett visszhangozni a szobában, egyre hangosabban és egyre közelebbről. Hirtelen karok fonódtak derekamra, összerezzentem, próbáltam lerángatni magamról, de Joker jóval erősebb volt. Pánikoltam, sírtam, fáztam, kivert a víz. Sosem féltem még ennyire, sosem voltam még ennyire kétségbeesett.
- Engedj el! – bőgtem halkan karjait rángatva, de nem hatottam meg, még erősebben szorított magához, mellkasának simultam, míg ő jobb kezét becsúsztatta nadrágomba. – Ne érj hozzám! – ordítottam hangosan, ütöttem volna, de nem tudtam mozogni, fogságba ejtett, a karjai nem engedtek sehova. Közel hajolt fülemhez, majd megharapta fülcimpámat, olyan erősen, hogy felszisszentem, éreztem, ahogy vérem folyni kezd, ezzel egyidejűleg pedig kirázott a hideg és hányinger tört rám. Hányni tudtam volna ettől a férfitől. HA, HA, HA. Nevetett elcsigázottan, betegen fülembe.
- Nem menekülhet, doktorúr! Ma az enyém lesz!
- NEM!

-NEM! – Hirtelen ültem fel az ágyamban, majdhogynem le is fordultam a matracomról. Lihegtem, ömlött rólam a verejték és remegtem. Szörnyű álom volt, rémes emberekkel. Sosem féltem még ennyire egy álmomban sem, mindig is laza, menő csávó voltam, aki nem fél senkitől és semmitől, de ez a Joker megijesztett. A betegségei elrettentőek. Bár elterveztem, hogy kezelni fogom most mégis megijedtem egy kicsit. Lehet apám szavai hagytak bennem ilyen mély nyomot, azt mondta nem kellett sok ahhoz, hogy megerőszakolja. Apám erős ember, verekedős és furfangos, Joker pedig egy kis nyeszlett, sovány férfi, aki megjelenésre inkább tizenéves gyerek, mintsem egy bűnözőnek. Úgy néz ki, mint aki beleesett a festékes vödörbe. Mégis egy hajszál választotta el őt a fájdalmas élvezettől, vagyis az is lehet, hogy nem feltétlen lett volna erőszak, lehet apám ment bele? És anyám? Azt mondta egyenesen kedvelte, ennek ellenére anyám óvva intett ettől a férfitől. Na meg az álom… Lehet őt is megbabonázta Joker? De kit babonázott még meg ennyire?
Engem… Rossz értelemben, annyira rémisztő, taszító és beteges a kisugárzása, hogy csak remegsz, félsz és nem tudsz gondolkodni, nézel, de nem látsz mást, csak őt. Ezt a környezetet ő teremti, eligazodik magán, szeret benne lenni és élvezi, hogy félnek tőle, ebből táplálkozik. Sosem tapasztaltam korábban ilyet, ahogy nem is álmodtam még ilyet, de még hasonlót sem. Egyre gyanúsabb ez az egész, sosem volt kiegyensúlyozott, biztos életem, de ezek után még jobban kételkedek a saját szüleimben.
Telefonomért nyúltam, hogy megnézhessem hány óra. Meglepődve tapasztaltam, hogy bizony már nyolc óra, így a konzultációról már lekéstem, de annyira nem lehetett fontos, ha nem ébresztettek anyámék. Apropó… Hol vannak anyámék? Morogva keltem ki az ágyból, majd sétáltam le egy szál alsónadrágban a konyhába. Anyám rohangált le-fel a mosogató és az egyik szekrény között, szemei könnyesek voltak, idegesnek, kétségbeesettnek tűnt.
- Hey, mi van? – Kiáltottam oda, mire rögtön összerezzent. Ezek szerint nem vett észre. Szívéhez szorította kezét, úgy fordult meg, majd könnyes szemeit rám vezette.
- Baj van, Harry – suttogta alig érthetően. El nem tudtam képzelni mégis miféle gond lehet, kicsit talán még meg is ijedtem és sajnáltam abban a pillanatban.
- Mégpedig?
- Apád…
- Mi van vele?
- El akar hagyni
- Nahát! – Csaptam össze tenyeremet, mintha meglepődtem volna. Apám imádja a keddi napokat, mi már „drámanapnak” hívjuk a keddeket, mindig tesz valamit, amin az egész család, sőt az egész Styles nemzedék felháborodik. Mondjuk ez egyáltalán nem lepett meg, apám régóta tervezi, hogy egyszer itt hagy minket, ami valljuk be, egyiküknek sem baj. Oh de, anyának igen, ugyanis apám nevén van a ház, amennyire ismerem, anyámat a szeretője nem fogja befogadni sem. Ha ez nem volna elég, ott van a rengeteg tartozás, ami anyámat terheli majd, de nem sajnálom, megérdemli. – Erre számíthattál volna – jegyeztem meg lenézően, majd a konyhába sétáltam.
- Honnan tudhattam volna?
- Sejthetted volna, hogy előbb, vagy utóbb teherbe esel – vontam vállat, majd helyet foglaltam a pultnál és csak néztem vörös szemű anyámat, aki csak szipogott és szipogott, nem győzte nyelni könnyeit. A kijelentésem nem lepte meg, ebben nem voltam ugyanis biztos, de van egy olyan érzésem, hogy fején találtam a szöget.
- Nem vagyok terhes
- Akkor mégis miért aggódsz annyira? A tartozások nem csak téged terhelnek majd, engem is. Így az osztódik, de a gyerekedet ki neveli? A pasidnak nem kell gyerek, még csak húsz éves – vontam vállat ismét. Tudtam, hogy igazam lesz, csak nem sejtettem. Nem volt semmi előjele, mármint reggeli rosszullét, hangulatingadozás, mégis valahogy tudtam. Általában a nagytesók mindent megéreznek, szokta mondani apám, majd a kocsiba ül és elmegy az öccséhez. Ebben, azaz érdekes, hogy ő mindig megérezte, ha az öccsével baj volt.
- Ehhez semmi közöd! – Ordított rám rögtön, de csak fejet ráztam. Még mindig nincs tisztában vele, hogy nem kell senkinek, szánalmas.
- Jól van, de hozzám nem költözöl
- Honnan veszed, hogy apád kitesz?
- Onnan, hogy Styles – horkantottam egyet – Én sem élnék veled együtt!
- Akkor Isten áldásával esetleg el is költözhetsz! – Vágta rögtön fejemhez, mire én csak lazán vállat vontam. Azt hiszi olyan könnyű engem innen kitenni, én nem csaltam meg a férjem, hála Isten nincs is, így nincs mitől félnem, én inkább Tina miatt aggódok, képes lesz arra, hogy bekopog az ajtómon egy terhességi teszttel a kezében.
- Nana, Mrs. Styles, ez nem megy ilyen könnyen!
- Az anyád vagyok, bánj velem tisztelettel!
- Csak voltál, míg szoptattál, azóta azért önállósodtam egy kicsit – mutattam két ujjammal azt a bizonyos picit, mert való igaz, nem tartom őt anyámnak, de Styles-t sem apámnak. Csak vannak, itt élnek, de semmi pozitív érzést nem kaptam tőlük, de nem is tápláltak irántam. Mindig is vágytam a szeretetre, a törődésre, a gondoskodásra, hogy velem is törődjön valaki, de senki sem fog. Nekem csak a kicsapongó élet jutott, lányok halma, akiket kedvemre verhetek át.
- Nem tartasz anyádnak?
- Annak kéne? – Kérdeztem vissza, de meg is bántam, egy hatalmas pofon csattant az arcomon. A szavaimat nem vonnám vissza semmi pénzért, de az égő fájdalom zavart és hergelt fel annyira, hogy oldalra vetődött fejemet rögtön visszafordítsam és összeszorított ajkakkal komoly tekintetű anyámra nézzek. Nagyon sok önuralom kellett, nehogy én is meglegyintsem őfelségét.  – Tudod, most nagyon elcseszted azt a csöppnyi tiszteletemet is, remélem tisztában vagy vele – jegyeztem meg – Apám tud a gyerektől?
- Nem… arról nem
- Akkor hamarosan fog, teszek róla – csaptam egy hatalmasat a pult tetejére, mire még az „anyám” is összerezzent. Nem mert ellenkezni, vagy beleszólni. Nem lépett utánam, csak csöndben, megszeppenve figyelte, ahogy felállok, majd hátrálok a pulttól. – Apropó, remélem Joker-től nem voltál terhes
- Honnan veszed?
- Azt mondta kedvelt téged.
- Valóban? Pedig sokszor nyugtatóztam és rengetegszer akart megütni
- Érdekes – sóhajtottam egyet, majd már ki is léptem a konyhából, hogy minél előbb szabaduljak anyámtól. Szörnyű stílusa és viselkedése van, maga a jelleme, a szférája is zavaró. Ebben nem is lenne semmi különös, elvégre pszichológus vagyok, orvos, de mégsem tudom, vagy legalábbis nem olyan könnyű őt elviselni napról napra, apámat meg sem említem. A nagyképűség természetes a Styles családban, de apám túltesz mindenkin, ami alapvetően nem is olyan nagy bűn, elvégre két diplomás ember, de a sírba tesz egyeseket. Nagyanyám évek óta nem áll velünk szóba, pontosabban azóta, mióta kiderült apámnak van egy szeretője az egyetemen, akinek ugye azóta van egy porontya. Szóval érkezik a második féltestvérem is, feltéve, ha anyám nem végez magával és a gyerekkel is.
Ebben mi is a nevetséges? Tinédzser voltam, mikor mindent kiteregettek és szinte nyílt titkok elé állítottak. Jól tudtam már akkor is, hogy nem én vagyok a szemük fénye, sosem neveltek úgy, ahogy kellett volna, de egy gyereknek azt mondani, hogy nem szerelemből lett, de még nem is akarták fájdalmasabb mindennél. Szóval minimum tíz éve tudom és számon tartom a szüleim szeretőit, tudom a nevüket, korukat, hova jártak iskolába, sokat még látásból ismerek, kivéve Jake-t, aki haverom volt az egyetemen, mégis magához csalogatta őt anyám. Talán így érthetőbb és indokoltabb a harag, amit irántuk érzek, még ha titkon arra vágyom, hogy egyszer büszkék lesznek rám, és ha csak egy picurkát is, de szeretnek majd.

***

Alig fél óra alatt sikerült összepakolnom a szobám, – olyan szép férfiasan - majd felöltöznöm és kocsiba ülnöm, hogy aztán elutazhassak kedvenc betegemhez, Joker-hez. Valahogy nem volt kedvem hozzá, főleg az álmom után, de mégis muszáj lesz eltűrnöm a cinikus, iróniával telt szövegeit, amiket néha-néha elereszt. Van egy érdekes és sötét kisugárzása, ami inkább sugall szarkazmust és mindenféle lenézést mintsem megtörtséget. Nem tűnik megtörtnek, depressziósnak, csak őrültnek. Nyilván az őrültségnek is vannak kiváltó okai, ilyen lehet például családi háttér, kiskorban történt megrázó esemény, folyamatos szekálás, csúfolódás a suliban, szerelmi bánat, vagy bármi más, ami hatalmas hatást gyakorol az érzelmeidre. Szóval ingerel. Louis-t ingerelte a múltja, mikor felhoztam azt a bohócot a vándorcirkuszból. Azaz ő erre ingerlékeny, vagy sokkal inkább érzékeny.
Nagyot sóhajtva lépdeltem az intézmény folyosóján Joker szobája felé. Tegnap jártam először ezen a folyosón, és bár már kezdhetnék hozzászokni ehhez a folyosóhoz, mégis elkap egyfajta a szorongás. HA, HA, HA. Ismét nekikezdett, összerezzentem, a szívem sosem vert még ilyen gyorsan. Sosem remegtem még ennyire. HA, HA, HA. Megint az elcsigázott, lassú nevetés, az őrületbe kerget. Ahogy beljebb haladtam a folyosón úgy erősödött egyre jobban az elcsigázott nevetés is. Déjá Vu érzésem volt, tegnap is ugyanígy kezdődött, vajon ma is ugyanolyan napom lesz?
Elérkeztem az ajtóig, majd kulcsomat elkapva kinyitottam és beléptem. Louis-n nem volt kényszerzubbony, mosolyogva, keresztbetett lábakkal várt az asztalánál, a tetejére könyökölve. A mosolya olyan édes volt, szelíd és gyenge, mintha egy barátot várt volna, de a szemében volt egy fura csillogás, ami nem tudta elfelejtetni velem ki is ő valójában.
- Megemlíthetted volna, hogy szeretője voltál az anyámnak – kezdtem rögtön, miközben kulcsomat zsebembe csúsztattam. Kicsit meglepődött, felugrott szemöldöke és mosolya is elhalványult. – Tudod, így kevesebb gondom lenne
- Nem vagyok benne olyan biztos, doktorúr. Ettől függetlenül elnézését kérem, piszok dolog volt. Megkérdezhetem honnan jött rá? – Kérdezte fogait csikorgatva, ebből ki tudtam találni, hogy nem igazán tetszik neki ez a stílus, amit ma felvettem.
- Anyám terhes, de nem apámtól. Megjegyeztem, hogy remélem tőled nem volt terhes, ezzel lebukott. Illetve volt egy álmom
- Milyen álom?
- Olyan, ami nem tartozik rád – villantottam gyorsan egy mosolyt, majd az asztalhoz sétáltam és leültem vele szembe.
- Semmi mappa? – Kérdezte felvont szemöldökkel, ahogy látta üres a kezem.
- Semmi mappa – bólintottam. Gondoltam felesleges mappát hoznom, semmi lényegeset nem árul el magáról, ha mégis, megjegyzem. Bár nem tűnik egyszerű esetnek, így elég lehetetlen feladatot vállaltam magamra.
- Érdekes elmélet, mármint azt hiszi, ha nincs magánál mappa, akkor több mindent árulok el? – Kérdezte nagyot sóhajtva. – Tényleg kezdő.
- Nem hittem, de nincs mit leírnom – vontam vállat.
- Talán, ha megpróbálna velem szépen beszélni, doktor úr.
- Hát jó, próbáljuk – sóhajtottam fel – Vannak testvéreid?
- Vannak, de eladták őket – vont vállat – a lányok nem kellettek a családomba, csak fiúk, valakit pénzért adtak el, valakit otthonokba dugtak. Ezt hozza 2016 – vont vállat – Bár én sem vagyok mai gyerek.
- Oh igen, hány éves is vagy?
- Huszonnyolc, kérem.
- És nem akarsz családot?
- Nem. Maga? – Egész normálisnak hatott ez a kérdezz-felelek játék, mintha egy kávézóban ültünk volna. Egyedül a penészes falak és a dohos szag nem tudta velem elfelejtetni hol is vagyunk.
- Majd egyszer, ha vége a kaszanova korszakomnak – vontam vállat.
- Egy évet sem adok magának és kinövi ezt a korszakot – kacsintott egyet mosolyogva. Felugrott szemöldököm, nem értettem honnan tudja ezt biztosra? Rendben, huszonhat éves vagyok, de egyáltalán nem fáj a fejem azon mikor lesz feleségem vagy gyerekem. Ha negyven leszek sem lesz annyira késő, sőt eddig nem is nagyon álmodoztam családról. Én jobb családot tudnék-e formálni, mint a szüleim? Meg tudok-e állapodni, vagy folyamatosan új csajokat keresek? Meghat-e, hogy apa leszek?
- Miért vagy ebben olyan biztos?
- Csak tudom – vont vállat – Huszonhat évesen én is gyereket akartam
- És mi történt?
- Meggondoltam magam – nevetett fel hangosan. Számomra kínos volt a szituáció, elvégre ebben semmi vicces nem volt, szerintem. Bár mit is vártunk tőle? Egy bohóctól mit is kéne várnunk? És egy őrülttől?
- Van egy olyan érzésem, hogy jobban is tetted – jegyeztem meg kicsit dünnyögve.
- Nem volnék jó apa? – Kérdezte huncut vigyorral, fejet kellett ráznom nehogy én is elmosolyodjak. Még a végén normálisnak hiszem. Meglepett a kérdése, mintha nekem szánta volna, úgy Istenigazából, mintha egy családalapítási megbeszélés lenne, vagy hasonló.
- Nem tudom… - Válaszoltam halkan, még fejemet lehajtottam, mintha szégyellném magam, pedig nincs miért. Lehet inkább zavarba ejtett. Igen, zavarba ejtő kérdés volt.
- Képzeljen el apaként, maga szerint a betegségeim irányítani tudnának? – Volt újabb kérdése. Leeresztette lábait, majd az asztalra támaszkodott, majdhogynem képembe mászott. Bár hiába, nem őt figyeltem. Próbáltam uralkodni magamon és nem hagyni, hogy megszédítsen ez a hipnózis, ami maga alá gyűrt.


2016. szeptember 19., hétfő

1. rész - Joker


Sziasztok!
Elméletileg vasárnap kéne, hogy hozzam a részt, de előbb hozom, mert nem nagyon lesz időm, így lehet holnap hozom a Short Stories-ra a Supressing-et is, nagy valószínűséggel ez lesz a menetrend majd, sajnos csak most derültek ki a zeneórák és a misék is és pont bezavart a rendszerembe :( De itt a rész! ;)
A feléig eljutott Sam Wilberry a bétázásban, amit nagyon szépen köszönök, de sajnos nem tudok tovább várni! Ő maga is azt mondta, hogy érdekes a történet, tetszik neki az írásom, maga az ötlet, ami megmelengette a szívemet, nagyon jól esett! <3 
A visszajelzések pedig... Wow! Kilenc! feliratkozó, tíz komment, a válaszaimmal, ami hat komment (Alexa válaszolt ugye a saját kommentjére) nagyon jól esik, hogy kommenteltek, vagy egyáltalán jelzitek, hogy ez tetszik! :* Nagyon hálás vagyok már most, a legelején.
Aki pedig a legjobban megmelengette a szívem...hát még szép, hogy Liz Fray! Annyira örültem a kommentednek, csak vigyorogtam a válaszírás közben, mint valami hülye, a kezeim pedig remegtek. Annyira hálás vagyok ezért, remélem ez a rész is tetszik majd mind neked, Liz, mind a többi olvasómnak! ;)
Ui: Apropó, a Short Stories-on fut majd egy újabb történet a Babysitter végeztével, a Hatvan nap, egy beteg diák (nem daganat!) és az osztályfőnöke szerelme, természetesen Larry Stylinson. Részletesebben ITT.  És nyugodtan nézzetek be a többi blogomba, a Short Stories-on több történet is fut, Mpreg, valósághű, romantikus, fantasy is lesz, még egy kicsit szomorkás is majd. Amit én ajánlanék nektek, mert nagyon szeretem (még írni is) az a No Control, egy démonos, maffiás, horror sztori, tele-tele véres és erotikus jelenetekkel ;) Link ITT. (és még a design is új) Na most már tényleg elég! :D
Kellemes olvasást! 
Kitartást a héthez! :D 

Lau











Harry


Nem tudtam eldönteni,normális vagyok-e, bár szinte minden jelenlévő orvos azt kontrázta egymás ellen: ,,Ez a srác nem épelméjű!”. Énsem éreztem magam épeszűnek, és nem gondoltam, hogy ez túl okos döntés volt részemről. Sosem voltam megfontolt, nincs helyem igazán eme orvosok között sem, de gondoltam, ha egy határozott ,,Igen!”-nel felelek, talán megjelenik az a bizonyos csillogás a szüleim szemében, amire mindig is vágytam titkon, szívem elzárt kis bugyraiban, holott jól tudtam ezt sosem kapom meg.
Büszkeségtől csillogó szemek helyett szánalommal telt mondatokat és sóhajokat kaptam, amik kicsit rontottak önérzetemen, és még inkább másnaposnak éreztem magam. Már szinte kiszállt az alkohol fejemből, és tisztán láttam, de ettől a pár, lenéző mondattól ismét betegnek éreztem magam, és bár nem mutattam, el is szomorodtam egy picurkát. Ennek ellenére sem hagytam fel a feladattal, és nem vontam vissza az ígéretemet. Louis Tomlinson-t fogom kezelni, ha addig élek is.
Kételyekkel telve hagytam el a hatalmas szobát, a többi gyakornokkal és orvossal együtt. Mindenki összesúgott a hátam mögött, és csak apám miatt nem fordultam hátra és ordítottam le az összes fiatal, vagy éppen öregebb doktorfejét. Hárman sétáltunk a folyosón, anyám és apám között foglaltam helyett. Biztos voltam benne, hogy amint apám irodájába érünk – ami inkább volt egy kisebb szoba kanapéval –, megemlíti mekkora hülyeséget is műveltem, anyám pedig amilyen tökéletes nő és érzelmes anya, még rá is kontrázik szokásos sipákoló hangjával.
Nem féltem a szüleimtől, bármikor ellentmondtam és mentem a saját fejem után, ami néha hasznosabb volt, mint állítólagos tanácsuk, ami valójában csak a bajt hozta rám egész életemben. Sokkal inkább attól féltem, befolyásolják a döntésemet, és visszavonatják velem az előbb tett ígéretemet, miszerint mindent megteszek Louis javulása érdekében. Elértünk apám irodájához, amit szinte betört, olyan hirtelen nyitotta ki, majd megvárta, míg beérünk mi is anyámmal. Lehuppant hatalmas, új, gyönyörű bordós íróasztala mögé, hasonló színű bőrszékébe, majd az állát kezdte masszírozni. Mindjárt rázendít.
- Azt tudtam, hogy nem vagy normális, Harry. De hogy ennyire felelőtlen légy, no azt nem gondoltam. Szeretnél még olyan módon szűz maradni? Szeretnél csajokat dugni? Kedvedre hancúrozni? Akkor javaslom, vond vissza az ígéreted, mert hamar letörik a szarvad! – belekezdett, ahogy sejthettem. Sosem ordított még ilyen hangosan. Lehuppantam az asztalával szemben lévő bőrkanapéra, ami hasonlított székének színéhez, majd keresztbetettem lábaim és csak hallgattam. Úgysem tudom beléfojtani a szót, így kénytelen vagyok végighallgatni.
- Nem értem, miért olyan veszélyes ez a Joker? – kérdeztem apám komor, érzelemmentes nézését állva, szinte ugyanolyan érzelemmentes arccal néztem vissza rá, tükörképet mutatva neki.
- Harry, ez a férfi szadista! Szexuális szadista, harmad osztályban! Az tudod mit jelent, Harry?  Nem számít, hogy orvos vagy, vagy férfi, hogy le van-e kötözve megerőszakol, ha bele mégy, ha nem akkor is ki fog elégülni benned! – ordított rám ismét, szinte vöröslött a dühtől, csoda, hogy még vérszemet nem kapott – Harry, lehet nem hiszed el, de féltelek, és bár sosem volt köztünk igazi apa-fia kapcsolat, mindig is a javadat néztem. Anyád úgyszintén, lehet nem szerelemből lettél, de mindig is jót akartunk neked – kezdett bele a szokásos „nem akartunk, de amúgy szeretünk” témához kapcsolódó szövegébe, ami több mint szánalmas, egyenesen hányingergerjesztő ez a színészkedés. Kiábrándítóak tudnak lenni, az egyszer biztos.
- Tudok magamra vigyázni – mondtam határozottan, nagyon untam már, hogy folyamatosan engem szekálnak ezzel-azzal, szinte mindennel, semmi sem jó. Amit én csinálok az csak rossz lehet.
- Igen? – kérdezte anyám is idegesen, száját rágva. – Szerinted apád tudott negyven évesen?
- Wow, megerőszakolt? – kezdtem gúnyolódni végig apám szemeibe nézve, és elkapta a tekintetét. Vagyis győztem, be fogja fejezni a szentbeszédet. Az már nem igazán foglalkoztatott, hogy megerőszakolta-e őt, vagy sem, a lelki fájdalma sem érdekelt. Semmi.
- Nem, de nem kellett hozzá sok – felelte aztán halkabban – Ha nincs nálam egy nyugtatóval teli injekció megteszi.
- Minket nem érdekel a pénz, irigyek sem vagyunk rád Harry, de Louis ténylegesen őrült és nem normális. Szadista, az ilyenek csak bajt hoznak – érvelt anyám is apám mellett, egyre nagyobb kételyt okozva fejemben. Kezdtem kételkedni abban, hogy képes leszek egy szadistát kezelni, elvégre igaz, apám tud verekedni, van benne erő, ferde hajlama sincs – aztán nem ki tudja – mégis majdnem megerőszakolta? Úgy, hogy kényszerzubbony volt rajta? Most vagy hazudik apám, vagy annyira megbabonázta őt Joker, hogy ő maga oldotta el a kényszerzubbonyt. Nem tudom, mindenesetre meginogtam, de akkor is! Büszkék lesznek rám, ha végigcsinálom!
- Nem érdekel, el fogom végezni– válaszom határozott volt, ezzel le is zártam a témát. Nem akartam több szentbeszédet hallani, nem akartam, hogy a merészségem csődöt mondjon. Én Harry Styles vagyok, a város egyik legnagyobb kaszanovája, azaz nőfaló vagyok, amihez kell merészség, és lazaság.
- Rendben. A témát lezárom, de ez esetben anyád majd elkísér Joker-hez. Tessék, ez az ő mappája, minden információ benne van, mit szedett, mit nem szedhet, eddig mivel kezelték – váltott apám nyugodt hangnemre, majd nejére mutatott. Előtte hevert egy vastagabb sárga mappa, azt csúsztatta az asztal szélére. Nagyot sóhajtva felálltam, majd az asztalhoz léptem, és egy ügyes mozdulattal vettem el, anélkül, hogy apám hozzámért volna, mert volt egy olyan érzésem, hogy apám utánam kap.
Anyám morogva kísért ki apám irodájából, de nem szólt semmit. Jól tudta, hogy nem menne vele sokra, mert nem érdekel a mondandója. Elszántam magam, végig szeretném csinálni, minimális segítséggel, hogy végre büszke legyen rám nem csak a család, de McCartell is. Nagyra tartja magát, mégsem bírt a híres Joker-el? Az lenne a nagy hír, ha a kaszanova, csábító, pitiáner kölyök kezelni tudná Joker-t, ezzel lelökve McCartell-t a magas lóról, bár esik ő majd magától is.
- Hey, Harry! – Erica hangja ütötte meg fülemet. Elmosolyodtam, ő is kapott saját beteget, szintén erre várt már az egyetem megjelölése óta, ahogy én is, bár nem igazán akartam orvos lenni. Mondjuk, jól hangzik a Dr. Styles megszólítás, hmm, szexissé tesz. Igen, ez tetszeni fog a csajoknak.
- Erica! – mosolyogtam rá, ahogy megjelent látókörömben az alacsony csajszi. Anyám is mosolyogva üdvözölte a szöszit, akit már évek óta ismerek, és mit ne mondjak, majdhogynem barátok vagyunk, csak azaz egyetlen egy picike hiba választ el minket a barátságtól, mégpedig az, hogy bizony tizenkettedik után lefeküdtünk, de elég unalmas az ágyban. Eleve szűz volt még, mikor szépen, de szexisen megkért dugjam meg a buli után, amit én örömmel tettem, de több esélyt én sem adtam és ő sem kért.
- Merre mennek, Anne? – kérdezte a lány mosolyogva, végig anyám szemébe nézve. Ügyes lány, szereti figyelni az embereket, jól tudom, hogy anyám arcát is ezért nézi, de amilyen ideges semmit sem tud róla leolvasni.
- Elviszem Louis-hoz
- Elvállaltad? Te nem vagy komplett! – kiáltott fel kicsit mérgesen Erica – Te komolyan kezelni akarsz egy szadistát?
- Te egy gyilkost kaptál – vágtam vissza rögtön vállat vonva, elvégre már én eldöntöttem, hogy kezelni fogom Joker-t, ha törik, ha szakad ezt végigcsinálom. Muszáj lesz…
- Jól van Harry, jól van. Nem veszek veled össze, mindenesetre sok sikert kívánok – intett egyet durcásan, majd már el is viharzott. Jól tudta, ha elkezd velem veszekedni, akkor is én nyerek, mert semmi észérvvel nem tudok szolgálni egy beszélgetésben sem, viszont a csönd az öl, ő pedig utálja, ha nem szólnak neki vissza.
Anyám nagyon sóhajtva indult el a zárt osztály felé, ahova egyetlen egyszer tettem be a lábamat eddig, akkor is apámmal. Szörnyű hely, olyanok a szobák akár a cellák, mindenki ordítozik, sikítozik, megöli magát, szörnyű szag terjeng az egész folyosón. Nem sok betegünk van, hála isten, de vannak egyesek, akik nagyon igénytelenek, ezért vannak ilyen szagok is. Fürödni is egy héten egyszer fürdenek, a ruháikat alig mossák, légkondi nincs, ablak nincs, a levegő állott. Érzed a penész szörnyű bűzét, hallod a beteg nevetéseket. Alig, hogy beléptünk a folyosóra, amit két őr őrzött,  - hogy az ápolókat megtámadnák menni tudjanak – meghallottam egy beteg, fejfájdító nevetést. Magas volt, és elcsigázott, szinte idegtépő, ez lesz Joker.
HA, HA, HA. Ez visszhangzott az egész folyosón, egyre hangosabban, ahogy beljebb haladtunk. Egészen a folyosó végéig vezetett anyám, majd megállt az utolsó ajtónál, ahol a legerősebb volt a beteges nevetés. HA, HA, HA. Csak ez jött az ajtó mögül, egyre jobban irritált, idegesített.
- Nos, fiam. Ő lenne ott bent Louis, azaz Joker. Mint látod van rajta kényszerzubbony, ennek ellenére képes bántani. Ha neked ugrik az asztal alatt van egy gomb, amiről ő nem tud, az riasztja az őröket.– magyarázta anyám, majd zsebébe nyúlt. Kiemelt egy kulcsot, amit a zárba illesztett. Pár pillanat múlva kattant egyet, anyám pedig belökte az ajtót. – Drukkolok neked – sóhajtotta, most az egyszer aggódott értem, féltett. Láttam a szemében azt az anyai érzelmekkel megtelt csillogást, de alig pár másodperc múlva a csillogás elmúlt. Bár lehet csak képzelegtem, és a nevetés babonázott meg annyira, hogy délibábot lássak, bár nem voltam szomjas, se nem volt meleg a folyosón.
Nagyot nyelve léptem be a ridegséget árasztó, egyébként igen nyomasztó szobába. Mindössze egy asztal, két szék és egy vaskeretes ágy volt benne, amin a férfi foglalt helyet. Még mindig csak nevetett, elcsigázottan, fájóan, szinte… elvarázsolt, nem tudtam gondolkodni, folyamatosan csak ez ismétlődött a fejemben. HA, HA, HA.
A férfi fejét lógatta, rám sem nézett, csak nevetett. Kényszerzubbonyban ült az ágya szélén, lábával dobolgatott, így nekem volt időm végigmérni. Picike volt, összegörnyedve még törékenyebbnek, és védtelennek tűnt, betegnek. Olyan volt, akár egy kisfiú, aki a szüleit várja otthon, de azok nem jönnek. A fehér zubbonytól még sápadtabbnak hatott bőre színe, bár amúgy sem volt nagyon lebarnulni ebben a cellára hasonlító szobában, amiben egyetlenegy ablak sem volt, mindössze egy zárlatos égő csillant néha-néha fel a reggeli szürkületben. Talán ez a pislákolás volt az, amitől kirázott a hideg és megborzongtam.
Szemeim lassan futattam végig a picike testen, végigmértem rövid, vékony lábait, apró lábfejével, aztán sovány törzsét, borostás arcát. A szája szélén egy heget fedeztem fel, ami a szájától egészen arccsontjáig húzódott egy vékonyka csíkban. Szája vörös volt, mintha valamikor festette volna, és most kopna le. De nem rúzs volt… sokkal inkább ragasztós festék… Ajkai is ezért hathattak dúsabbnak, a ragasztós falfesték elég nagy méreg lehetett számára, mai összehúzta a száját, és egy kisebb fertőzéstől akár fel is dagadhatott. Vagy azt szokta húzogatni, mikor éppen unatkozik.
És a haja… Bár már világos barna volt és ápolatlan, mégis volt egy kis zöldes beütése, amit inkább csak hajkoronája végén lehetett már látni. Ez is normál falfestéknek tűnt, egyáltalán nem olyan hatása volt, akár egy hajfestéknek, még ha a leggyengébb minőségűt is nézem. Ebből papírok nélkül is azt vettem le, hogy mazochista*. Vagy csak szimplán bejön neki a fájdalom.
- Üdvözlöm! – köszöntem lágyan mosolyogva, most határozottan léptem elé és álltam meg előtte. Felkapta a fejét, majd érzelemmentes arccal mért végig tetőtől-talpig, minden kis részletet megfigyelt rajtam és azt is elég hamar észrevettem, hogy tetszetős vagyok. Végre láthattam szemeit, amik kékek voltak, olyan … betegesen csillogtak, szinte rémisztőek voltak azok a kékes-szürkés szemek, amik még ridegebb és őrültebb külsőt kölcsönöztek neki. – Dr. Harold Styles vagyok – próbáltam nyugodtan, határozottan mondani, de ez a férfi… Olyan taszító volt, félelmet keltő, szinte feszengtem, mint az első szexemnél, körülbelül.
- Nahát, szervusz! – iszonyatos magas hanggal üdvözölt, megszámolhatatlan hajlítással. Idegtépő volt, rideg, és kicsit még rekedt is, karcos. Kirázott tőle a hideg, míg az agyam szinte lüktetett az éles hanglejtéstől. – Edward gyereke, csak nem McCartell küldött? – kérdezte fejét oldalra biccentve. Hangjában kevesebb volt a magas lejtés, viszont rekedt volt, rémisztő, mintha ordított volna és sikított volna egyszerre.
- Oh igen, ő küldött. Én leszek az orvosa, és valóban Edward az apám – próbáltam kedvesen mosolyogni, vagy csak szimplán nyugodt maradni, de egyre jobban birizgált valami agyam hátsó felében, ami ki akart törni, szinte szétfeszítve ezzel koponyámat.
- Ez igazán remek, doktorúr. Én Louis Tomlinson vagyok, a barátaimnak csak Joker – mondta rekedtes, karcos hangján – igazán fülsüketítő volt a kettő együtt .
- Hogy, hogy Joker? Miért pont ez a beceneve? – kérdeztem az asztalhoz araszolva, majd leültem az egyik székre, ami felé nézett. Kinyitottam a hatalmas mappát, hogy kicsit átolvashassam. Louis Tomlinson (Joker)
 Született: 1988. december 24-én, Doncaster-ben. Alig tizenöt évesen szökött el szüleitől, akik mazochista módon nevelték, súlyos sebeket ejtve rajta. Édesapja harmadosztályú szadista, édesanya kvalitatív hedonista**. A tizenöt éves, már akkor szadista hajlamokra képes Louis egy vándorcirkusszal szökött meg, tünetei nem lettek kezelve, így édesapja és édesanyja súlyos betegségei is megjelentek a tinédzser fiún. Öt évig depresszióval kezelték, de az antidepresszánsokat túlzásba vitte.
Édesanyja: Cecil Roberts
Édesapja: William Tomlinson
Meghökkenve olvastam az egyik jelentést, méghozzá anyámról, ugyanis oda volt biggyesztve a végére egy aláírás, amit semmivel sem lehet összekeverni, elvégre ő az egyetlen Cox az intézményben. Dr. Anne Cox, 2008. 11. 27.  Ezt volt anyám első jelentése róla, kétezer-nyolcban volt először kezelve ebben az elmegyógyintézetben, mindössze húsz évesen.
- Ezt a nevet kaptam egyszer egy bohóctól – volt rövid, semmitmondó válasza, elvégre én már tudtam, hogy egy vándorcirkusz tagja volt.
- A vándorcirkuszban? – kérdeztem tovább nézegetve a papírokat. Éreztem, ahogy megakad a levegő pár pillanatra orrában, majd szaggatottan fújta ki. Felhergeltem, vagyis a múltjára érzékeny.
- Igen, doktorúr – felelte kicsit ideges hangnemben.
- És a szülei? Velük mi a helyzet?
- Jól vannak – válaszolta ismét ugyanolyan hangnemben – Nem vakarná meg a nyakam? Ebben a zubbonyban nem lehet mozogni – hirtelen váltott stílust és hangnemet, furcsa volt, rögtön felugrott a jobb szemöldököm. Nem voltam benne biztos, hogy nincs hátsószándéka, bár kényszerzubbony volt rajta, nem bír mozdulni.
Nagyot sóhajtva álltam fel, majd lépdeltem oda a zöldes hajú férfihez. Kicsit félve nyújtottam ki karom, hogy nyakához érintsem ujjaim. Éppen megvakartam volna, mikor erős kezek markoltak orvosi köpenyembe, majd szinte pár másodperc alatt nyomott maga alá. Megnyekkenni sem volt időm, bal kezével fejem fölé fogta kezeim, míg jobb tenyerét számra tapasztotta. Megijedtem, ahogyan csípőmön ült éreztem valamit… az ágyékát. Felsóhajtottam keze alatt, próbáltam lehiggadni, és józan paraszti ésszel gondolkodni.
- Azt hiszi, egy huszonöt éves senkiházi majd pattoghat nekem? Ejnye, Dr. Styles, ráfázott maga is, akárcsak az apja. Ugyanolyan makacsak és undorítóan bánnak a nőkkel. Maguk nem tisztelnek sem embert, sem Istent – beszélt egyenesen szemembe nézve, lenézett, utált. Nem érzett irántam mást, csak undort, bár az érzés kölcsönös volt. Én is viszolyogtam tőle, főleg a szörnyű szájszagától, ami egyenesen a képemben landolt. – Ha nem ordibál, leszállok magáról és együttműködök, ha csak egy sikkantást is meghallok, megerőszakolom! Világos? – kérdezte szemembe nézve. Bólintottam, elmosolyodott, majd ismét nevetett, ugyanúgy, mint egy fél órája. HA, HA, HA. Lüktetett a fejem ettől az idegtépő hangtól. – Jó fiú – sóhajtott fel kéjesen, majd leszállt rólam. Nagyokat nyújtózva sétálgatott le fel a szobában, míg én csak felültem az ágyban, és izmos hátát vizslattam. Elég érdekes párosítás volt, csontos mellkas, izmos hát, körülbelül mint egy éheztetett csirke.
- Ez mire volt jó? – kérdeztem térdeimre támaszkodva. Ismét kéjesen nyögött fel, majd vigyorogva megfordult.
- Csak szórakoztam – vigyorgott egyenesen szemeimbe nézve – Tudja, Joker*** vagyok – sóhajtotta majd bal kezét szája elé emelte, amire egy hatalmas vigyorgó száj volt tetoválva, színesen. Piros volt a száj, fehérek fogak, még az a heg is oda volt tetoválva, ami neki húzódik arca bal oldalán.
- És mégis hogyan szabadult ki? – kérdeztem kíváncsian, bár nagyon idegesített a tudat, hogy kiszabadult, elvégre én vagyok az orvosa, nekem kéne őt uralni nem fordítva.
- Csodákra képes egy picike szög, igaz? – fejével a fal felé biccentett, ha jobban megnéztem valóban egy picike szög állt ki belőle. A szíjak is szakadtan lógtak rajta, így értelmet nyert ez is, de nagyon felbosszantott az, hogy egy szegeccsel csinálta. Szóval egész nap így vakarózott, amíg el nem szakadt a szíj.
- Oh, igen
- Az édesanyja kedves volt, bejött. Nem értem miért egy kezdőt küldött McCartell – váltott hirtelen témát. Nem értettem miről beszél hirtelen, jobb szemöldököm is felugrott rögtön. Anyám a jelentések alapján évek óta nem kezelte, még csak a közelébe sem jött, ennek ellenére olyan áhítattal beszél róla Joker, mintha jó barátok volnának. Mintha nap, mint látná.
- Anyám évek óta nem kezeli
- Ettől függetlenül szép emlék számomra – sóhajtott fel, ahogy látom, ő csak színészien tud sóhajtozni, de az értelmes témákról való beszélgetés nem igazán megy. Nehéz esetnek tűnik, csavarosnak, a múltja zűrös. Lehetetlen rajta egy kicsit is kiigazodni, elveszel a részletekben, már ha volnának. Én csak próbálok az orromnál tovább látni, de eddig csak arra jöttem rá – már az első nap, ami haladás -, hogy érzékeny a múltjára. Ez nem sok információ…
- Értem. Akkor egész jól haladhattak, mármint a kezeléssel – bólogattam folyamatosan. Idegesen kulcsoltam össze kezeimet, majd ejtettem lábaim közé, ráharaptam ajkaimra, úgy figyeltem minden mozdulatát, mintha az összes egyes kis rezzenése után manna hullana. Áhítattal figyeltem, ahogy gondolkodóba esve, száját nyaldosva kémleli a gyönyörűen mocskos plafont, ahogy hátát és szárnyacskáit hátrafeszíti és közben kicsit lábujjhegyre emelkedik.
- Fogjuk rá – válaszolta hosszas hümmögés és gondolkodás után, mintha valami egyetemi kérdést tettem volna fel – Nem vagyok bőbeszédű – alig, hogy ezt kimondta kopogtak az ajtón, vagy inkább majd kiverték a keretet a falból, és a nevemet kiáltozták. Louis nagyon sóhajtva forgatott szemet, vagy morgott valamit orra alatt.
- Dr. Styles! – kiáltotta ismét egy férfihang. Feltápászkodtam a vaságyról, majd nagyot sóhajtva kaptam el az asztalról sárga mappámat, amit hónom alá nyomtam. Az ajtóhoz léptem, aminek picike rácsain egy öregebb orvos kukucskáld be engem keresve szemeivel. – Oh, Harry. Már mindenhol kerestem, megismer, ugye? – kérdezte a rácsokat markolgatva. Az öreg arca ismerős volt, de aztán lassan beugrott ki is ő. Az egyik egyetemi tanárom, professzorom, aki szárnyai alá vett, mégpedig McCartell apósa, Thomas Hill. Jó pár évtizedet megélt már, de az is előfordulhat, hogy jó pár évszázadot, amekkora szakállat növesztett nyugdíjazása óta. Azt természetesen nem értettem miért személyesen keresett fel, ezt eddig egyik egyetemi tanárom sem tette meg.
- Mr. Hill, jó napot! Miben segíthetek, professzor úr? – kérdeztem mosolyogva, hogy valamennyivel kedvesebb külsőt nyújtsak szegény tata felé, aki mégis csak érdemelne némi tiszteletet, az unott képemen kívül. Alig egy órája vagyok itt Joker-el, de minden energiám leszívta, úgy érzem magam, mintha beteg volnék, influenzás. Bár, eléggé másnapos is voltam ma reggelről, így nem csoda, hogy elment az életkedvem is három óra alatt.
- Beszéltem a vejemmel, mára elég lesz magából. Másnaposan jött be dolgozni, és jön nekem egy százhúsz oldalas dolgozattal is, amit nem kaptam meg. Kap még két napot! Ma és holnap, Joker kibírja maga nélkül! – a kedves hangnemből hirtelen váltott undokba és lenézőbe. Erre számíthattam volna, elvégre a veje sem a kedvességéről híres, szóval szépen egymásra találtak, a feleségére lennék kíváncsi. Ők lennének a mogorva család?
- Persze, persze. Nem felejtettem el – sóhajtottam fáradtan. Kattant a zár, majd nyílt az ajtó, még utoljára visszafordultam,,drága barátom” felé, hogy végignézhessek csont sovány alakján, majd felsóhajtottam. – Holnap látjuk egymást, Mr. Tomlinson
- Hívjon Joker-nek – kacsintott egyet csípőre tett kezekkel – Alig várom, hogy lássam – nyögte kéjesen, száját nyalogatva. Morcosan, fáradtan és unottal léptem ki a professzor mellé, aki észre sem vette, hogy Joker már nincs zubbonyban, nem mintha őt ez érdekelné. Őt az érdekli, hogy írjak egy százhúsz oldalas dolgozatot szerdára, hogy ismét kaphassak egy négyest vagy ötöst. Elvégre, a diploma még messze van. Még két év, az ideivel együtt. Bár, már így is doktornak hívnak, valójában van még plusz három évem a doktori vizsgáig. Mindenesetre, nekem most ki kell pihennem Joker-t
***Másfél óra múlva***
Fáradtan görnyedtem a laptopom fölé, hogy begépeljem az utolsó sorokat a dolgozatomhoz, amiket majd még holnap átolvasok, hogy kinyomtathassam és átadjam Mr. Hill-nek, aki elég morcosan közölte, nem vagyok komplett, hogy elvállaltam Joker-t. Ha az intézmény egyik legnagyobb pszichológusa – azaz apám – nem bírt vele, akkor nyilván én sem fogok, ennek ellenére ragaszkodom ahhoz, hogy én kezeljem. Nehéz eset, több probléma és betegség is fent ál, ilyen például a szadizmus. Ezt szinte lehetetlen belőle kiölni, csak kezelni lehet, na de gyökerestül eltüntetni belőle, nem. Azt még a legprofibb orvosnak sem sikerülne összehoznia, legyen akármilyen tapasztalt. Ennek ellenére én nem adom fel.
Nekikezdtem a jelentésírásnak is, ami nekem csak egy jegyzet a gépen, amiket vissza tudok majd nézni, hogy legyen mihez viszonyítani. Javult-e Joker, vagy sem, esetleg haladtam-e vele, vagy csak egy helyben topogunk és várjuk a csodát, ami még lehet karácsonykor is kikerül minket.
Louis William Tomlinson (Joker)
Tizenöt évesen kezelték először, a kezelése előtt pár hónappal csatlakozott egy vándorcirkuszhoz, ahol bohócként dolgozott, elég szegényes körülmények között nevelkedett a cirkusznál, ennek okából fordulhat elő, hogy felszínre törtek szülei örökölhető betegségeik, amiket inkább beleneveltek a fiúba.
Édesapja harmadosztályú szadista, édesanyja kvalitatív hedonista volt, szülei mazochista módon nevelték, ennek köszönhetően jelenhettek meg ezen betegség jelei is.

Első orvosa Dr. Anne Cox volt, javaslom, magamnak kérdezzek rá pár dologra, mielőtt kezelni kezdeném Joker-t.










*ennek is több fajtája van, általában ezek az emberek azok akik hajlamosak magukat is kínozni, csupán csak élvezetből. Legtöbbjük a szexuális élvezethez „érzi létszükségesnek”, vagy szereti a fájdalmat (ha így érthetőbb) részletesebben ITT. Bár ez sem pontos megfogalmazás igyekszem érhetővé tenni. 
**tulajdonképpen úgy gondolja neki jár az élvezet (akár szexuálisan is), és ezt ki kell érdemelni, így akár a fájdalmat is elviseli az élvezetért és a ,,boldogságért”. Ez sem pontos, de ITT részletesebben.
***magyar fordításban mókamester, kedvcsináló, viccelődő, akár egy bohóc

2016. augusztus 17., szerda

Prológus - Első betegem


Na szervusztok! :)
Nos, mivel facebook-on megvolt a (több mint) tíz komment, így hoztam a prológust! Fogadjátok sok-sok szeretettel, remélem tetszeni fog a rész. Oh, igen, a részek hosszúsága 7-8 oldal lesz, remélem elég, (kb. 3000-3500 szó), szerintem nem rövid és tartalmas, persze ez majd az ihlettől is függ, szerintem prológusnak nem rövid!
A negatív, okoskodó kommenteket mellőzzük, ha lehet, illetve kritikát sem kérek, ha mégis nagyon hajt a vágy, akkor adok posta címet, mert én a blog(jaim)on ilyeneket nem akarok látni! Amúgy is kell hozzá az engedélyem, szóval... Mindegy is, csak nagyon rosszul estek a múltkoriak, remélem most nem lesz ilyen!
Bátran iratkozzatok fel, vagy kövessetek Wattpad-en! Oda is teszem ki a részt!
Persze azért pár biztató  komment jól esne! ;)
Ui: Következő rész nem tudom mikorra várható!
Kellemes olvasást!

Lau







Harry

Fájdalmat éreztem, hirtelen ütött halántékomba az éles fájdalom, ami arra késztetett, hogy kinyissam szemeimet. Grimasszal az arcomon ültem fel az ágyban, csak akkor vettem észre, hogy anyaszült meztelen vagyok, mindössze a takaró rejti el alsó felem. Felsóhajtottam, nem emlékeztem miért is fáj a fejem, de persze ahogy a fájdalom egyre erősödött rá kellett jönnöm, hogy bizony ismét csak egy buliban voltam vasárnap későeste. Hiába ígértem meg magamnak anno két hónapja, hogy nem megyek vasárnaponként szórakozni, főleg inni, úgy látszik nem bírtam betartani a fogadalmam.
Hideg volt, fázott meztelen mellkasom, elvégre tél volt, január. Hiába fűtünk, reggelről mindig fázom, bár ruha nélkül nem csoda. Hirtelen oldalra pillantottam, egy hatalmas szőke, gubancos hajkorona fogadott, igen csak összeragadva az izzadságtól. A hosszú, szőke tincsek elfoglalták a fél párnát, a melírozott hajtincsek szanaszéjjel hevertek a párna körül, nagy valószínűséggel a lány arcába is jutott bőven. Felsóhajtottam, ismét csak kifogtam magamnak egy kellemes kinézetű bigét, és ismét csak nem bírtam magammal, fogadni merek, vagy háromszor elégítettem ki a hölgyeményt, és biztosra veszem, hogy édesapám is megemlíti majd, hogy valaki nagyon hangosan sikítozott a házban. Azt nyilván nem hinné el, hogy én voltam, így kénytelen vagyok elmondani, hogy ismételten a késő esti tanulás és gyakorlás helyett a szórakozó helyek körbejárását választottam, és alvás helyett táncoltam valahol a városban. Ha ez nem elég, biztosan összehánytunk mindent a nappaliban, szokásom a cserepes virágokat ápolni alkoholos hányásommal, édesanyám sorban dobhatja ki minden kis virágját. Szokása gyűjteni a muskátlikat.
A lány felsóhajtott mellettem, majd fejét felém fordította, hajának fele valóban az arcában pihent, elég nyúzottnak is tűnt, biztosan történt valami az éjszaka folyamán, még ha én nem is emlékszem rá. Elmosolyodott, édes mosolya ismerős volt, de nem tudtam honnan. Fáradt tekintettel méregetett, miközben én próbáltam rájönni ki is ő, ugyanis még a neve sem ugrott be.
- Jó reggelt szépfiú! – sóhajtotta a párnába, majd megvakarta fejét, és jobb kezével feltornázta magát. Meztelen idomai rögtön kibuggyantak a takaróból, amit igyekezett eltakarni, bár szerintem nem szégyellőségből, mindössze ösztönből. Szép lány volt, húsz sem lehetett még, kis kerek arcú, telt ajkú, kellemes kinézetű, nulla sminkkel. Mégis csak van ízlésem.
- Jó reggelt, akárki is vagy! – morogtam halántékomhoz kapva, majd masszírozni kezdtem a fájó területet, bár jól tudtam ez a fájdalom egy ideig nem fog enyhülni és még ma dolgozni is be kéne menni.
- Tina – morgott egyet – Tina Walker – mondta kicsit lenézően, látszólag nem tetszett neki, hogy nem emlékszem rá, a legtöbb partneremmel így vagyok. Csak egy éjszakás kalandok.
- Oh igen! – mosolyodtam el egy pillanatra – Még mindig nem tudom ki vagy
- Rohadj meg! – kiáltott fel, majd pár pillanat alatt ki is kelt az ágyból. Összekapkodta az ágy mellett heverő ruháit, sosem láttam még nőt ilyen gyorsan öltözni. Olyan gyorsan kapkodta magára a ruháit, hogy mire felocsúdtam a homlokmasszírozásból már díszben állt. – Undorító állat vagy! Csak szexre kellettem! Azt hittem te más vagy! – ordította hangosan rám pillantva, miközben cuccait szedte össze. Nem értettem miről beszél, nőcsábász hírem van, jó formán még barátnőm sem volt, pedig elmúltam huszonöt éves. Még szép, hogy csak szexre kellett, akkor nem mentem volna bulizni.
- Miből gondoltad? – kérdeztem dünnyögve, ismét csak morogott egyet.
- Hisz orvos vagy! Az orvosoknak nem komoly embereknek kéne lenniük? – kérdezte teljesen kikelve magából, össze-vissza hadonászva. Volt benne valami, bár sosem a komolyságomról voltam híres, azért lettem pszichológus, mert a család ezt akarta, ugyanis anyám is, apám is pszichológus, elég jó körökben mozognak, így szinte ez elvárás volt, hogy én is ugyanarra az egyetemre jelentkezzem.
- De… - mondtam elhúzott szájjal. – Csak nekem nem mennek a tartós párkapcsolatok
- Argh! – morgott ismét egyet, majd kiviharzott a szobámból. Szinte feltépte az ajtómat, félő az idegességben kitépi a keretből. Gyorsan ágyam mellé néztem, hogy ott van-e a tegnapi alsóm, szerencsémre – ám - magányosan de ott hevert a szőnyegen. Kikeltem az ágyamból, majd magamra rángattam a ruhadarabot, és a lány után siettem. Félek valamelyik szülőm észreveszi, mondjuk így is biztosan hallhatták a késő esti numerámat.
- Várj! Tina! Vagy kivagy… - tettem hozzá dünnyögve a ,,Vagy kivagy”-ot, nem emlékszem, ráadásul fáj a fejem is,  és nem is érdekel ki volt ez a csaj. Nekem csak a szex számít, semmi más.
A folyosón óvatosan szaladtam végig, nehogy elcsússzam mezítláb a parkettán, de a csaj sokkal gyorsabb volt. Mire leértem a lépcső aljába ő már az ajtót vágta be, majd kitépve a keretből. Felsóhajtottam, apám biztosan megemlíti majd, amennyire ismerem. Nem igazán szívleli, hogy ilyen kicsapongó életet élek, szerinte ez szégyen, eddig egy Styles és egy Cox sem mert így viselkedni, bár apámnak is van bőven takargatnivalója, ahogy anyámnak is. Mindegyik rokon jól tudja, hogy nem szerelemből házasodtak össze, ahogy én sem szerelemből lettem. Apának és anyámnak is volt, illetve van és lesz szeretője, ez egy érdekházasság, nulla szerelemmel így nem értem mire fel ez a nagy háborgás.
Sóhajtást hallottam, ami inkább hatott morgásnak, nagyot nyelve fordultam a konyha felé. Anyám és apám állt köntösben a pult mögött, karba font kezekkel, szikrázó szemekkel figyeltek engem. Idegességemben a tarkómat vakartam, nem akarok semmit felhozni a mentségemre, de valahogy meg kéne úszni a ma reggeli szentbeszédet, minek témája ugyanaz, mint mindig: Vagy házasodjam, vagy legyen egy hosszú kapcsolatom.
- Tudod mit fogok mondani – morgolódott apám, szinte vörös volt a dühtől, szemei is pár perc alatt lettek véresek, bajsza megremegett orra alatt. Nagyon ideges lehet, ha már a bajsza is így ugrál, általában akkor remeg a szája, mikor ölni tudna.
- Tudom – sóhajtottam fel – Nem kérek belőle
- De ha egy hónap múlva azzal az indokkal kopog az ajtómon, hogy terhes a fiamtól megnyúzlak! – kitört belőle az ordítás, még mutatóujját is felemelte, hogy komolyabban vegyem, bár szerintem inkább volt vicces, mintsem komoly.
- Nyugodj meg, használtam – legyintettem egyet lazán. Nem érdekelt terhes lesz-e. Én nem nevelek gyereket az biztos, ha meg ő megtartja fizetek havonta pár fontot, de engem nem érdekel majd sem ő, sem a gyereke, így hát apám is feleslegesen kezd bele ismét. – A bizonyíték a szobámban
- És ismét én szedhetem össze! – kiáltott fel anyám – Istenemre mondom egyszer felnyalatom veled a padlót! – folytatta ugyanolyan dühösen, nem viccnek szánta. Anyám már inkább nézett ki komolynak, mint apám.
- Oh nem Anne, az egész házat! – kontrázott apám is – Ismét három muskátli! De nem is a muskátli zavar, mert rühellem, hanem, hogy az egész nappali, a kanapé és a konyhapult is tiszta hányás volt! Undorító vagy!
- Köszönöm! – mosolyogtam rá – Azért kapok Aszpirin-t?
- Anne! Kié ez a gyerek?! Mert ez nem az enyém, én sosem voltam ilyen! – kiáltozott anyára, aki csak szemet forgatott. Ha rajtam nem talál fogást, akkor jön ő, legalább tudja számomra milyen untató a férje.
Nem mintha igaza volna, semmi igazság nincs a mondandójában, ömlik belőle a hazugság, mint a vízfolyás. Mindig is csalta anyámat, ő is egy bulizgatós állat volt és ha jól tudom gyereke is van, erről persze anyám mit sem tud. Mindössze pár éves a gyerek, az anyja még egyetemista volt, mikor teherbe esett, persze erről semmit nem tudok. Nem biztos, hogy így volt, vagy, hogy az övé a gyerek, de anyámat megviselné annak ellenére, hogy ő is flangált már bulikban egy szál tangában. Bár minden erejét és idejét abba fektette, hogy engem pont ellenkezőleg neveljen, és ne legyek ilyen – gondolom megbánta amiket tett – a véremben van ez a lazaság és a késő esti numera, ami felveri az egész házat.
Anya fejcsóválva fordult meg, majd egy pohár vízzel és gyógyszerrel fordult vissza a pulthoz, amit felém nyújtott. Mosolyogva lépdeltem oda anyámhoz, majd elvettem a gyógyszert és a vizet is. Számba dobtam a kesernyés tablettát, végigmarta torkomat ez a szörnyű íz, fel is hajtottam a pohár tartalmát, hátha enyhül ez a keserűség. Azért anyunak van egy kis szíve, néha felszínre törnek anyai ösztönei, de ez nagyon ritkán fordult elő, akkor is rövid időre. Ebből következtetve szép gyerekkorom sem lehetett. Anyám mindössze másfél évet töltött velem itthon, aztán visszament a kórházba dolgozni – az intézet egy udvarba van a kórházzal -, így én nagyanyámnál töltöttem a napjaim. Ebből nem is volt gond, mert már ettem és anyám elmondása szerint szerettem őket, de rá négy évre meghaltak, így öt évesen a nyaramat egyedül töltöttem a házban, mert a szüleim éjjel-nappal dolgoztak. Most már saját bőrömön is tapasztalhattam milyen is az orvosok élete, mégis hiányoltam a szüleimet mind a gyermek, mind a tinédzserkori korszakomból és ügyetlenkedéseimből. Jóformán szülők nélkül nőttem fel, így nem is igazán kötődök hozzájuk. Nincs miért.

Alig egy fél óra múlva már szobámban szedtem össze használt dolgaim, papír zsebkendőim, gumijaim, és a csaj még a tangáját is itt hagyta. Mindegyiket nemes egyszerűséggel hajítottam a kukába, egyik sem kellett már, főleg a tanga, bár ki tudja? Lehet inkább a csaj házához kellett volna menni, és az apja kezébe nyomni a tangáját.
A takarítás után – kikeféltem a szőnyeget és ágyhuzatot cseréltem – felvettem orvosi ruhámat, azaz egy inget és egy egyszerű farmernadrágot, ami tökéletesen kiemeli hosszú lábaim, nem szerettem az ilyeneket, de állítólag nagyon jól áll, én pedig amilyen lusta vagyok nem fogok újakat venni. Díszbe öltözve siettem le apámhoz, aki már az ajtóban toporogva várt. Ideges volt, kicsit bele is kéne húznunk, nyolc óra elmúlt, negyedkor pedig kezdődik a szokásos konzultáció, amin mind a gyakornokoknak, mind az orvosoknak meg kell jelenni, és együtt megvitatni a betegek javulását, vagy visszaesését. Elég unalmas, tekintve, hogy nincs még egy betegem sem, mindössze, néha-néha apám szárnyai alá vesz és bevisz pár beteghez és megengedi, hogy társalogjak velük. Már ha egy idegrángós beteggel lehet normálisan beszélgetni, de vannak mondjuk egész normálisak is, akiket mindössze depresszióval kezelünk és bejárós betegek, velük szót lehet érteni. Persze ezek közül is vannak kemény diók, akiknek a héját nehezen töröd meg, de ha megtöröd a belsejük koromfekete, és inkább eldobnád.
Morcosan ült be apám mellém a kocsiba. Természetesen ő vezetett, nem igazán engedné, hogy másnaposan vezessek, bár nem is akartam felajánlani. Anyám hátul ült, telefonált valamelyik munkatársnőjével, nem is akárhogy. Úgy vihorászott, hogy a fülem belesajdult, sajnos általában a barátnőivel – már ha van neki olyan, mert kiállhatatlan – így beszél még a valóságban is. Szemet forgattam. Utálom. Utálom őket, utálom a munkám, de nem azért tanultam ennyit, hogy utána csakígy feladjam. Nehéz volt az egyetem, de végigcsináltam és bár istenadta tehetségem nincs hozzá, eszem az igen, ki kell használni a lehetőséget. Gyakorlaton is több, mint hatszáz fontot* kapok ki, ami azért elég jó, persze az egyedül éléshez kevés.
Nagyot sóhajtva döntöttem homlokom az ablaküvegnek és csak figyeltem az elsuhanó tájat, ami inkább volt egy lerobbant utca, mintsem valami szép virágos mező. Mindenfele gyárak kéményei füstöltek, a szmog leült a házak tetejére, szinte porfátyolt vont fölénk, ami kettészelte a gyönyörű London várost és az eget, ezzel egy határt húzva s szinte két külön dimenziót teremtve. Szörnyű ezt látni, és csoda, hogy elmegy az ember életkedve? Így kinek van kedve felnőni és folytatni azt, amit a felnőttek egyszer elkezdtek? Nem csodálom, hogy annyi depressziós gyerek és fiatal van, ez a helyzet szörnyű és elképesztő.
Ismét csak sóhajtottam, sokszor jut eszembe, hogy lehettem volna valami értelmesebb, de ez szinte elvárás volt tőlem annak idején, így nem igazán választhattam. Vagy ez, vagy semmi.
- Ne mondd, hogy nem volt igazam! – horkantott hirtelen egyet apám mellettem, s nem értettem mire fel. Hozzá nem szól az ember, mégis háborog. Szemet forgatva fordítottam felé fejemet, elég unalmas képet vágva, ezzel még jobban felhergeltem.
- Egy szóval sem mondtam, hogy nincs igazad, viszont most sem szóltam hozzád – jegyeztem meg szinte dünnyögve. Nem szeretem, mikor még a kocsiban folytatja amit elkezdett, idegesítő, untató. Energiavámpír…leszívja az energiám.
- Akkor miért sóhajtoztál, fiatalember? – kérdezte szemrehányóan.
- Elgondolkodtam rajta milyen szörnyű is az élet, amiért ilyen mogorva apával áldott meg! – mosolyodtam el szépen lassan, ezzel gúnyolódva rajta. Arca rögtön piros lett a testében szétáradó dühtől s még erősebben figyelte az utat és szorította a kormányt.
- Harry, apád csak kíváncsi, nem kell ilyen durván visszaszólni – cincogta hátul anyám Szemet forgattam, mit szól bele? Őt sem igazán érdeklem, így nem értem miért védi ezt a félkegyelműt? Semmi értelme, ha ő is ugyanúgy ki nem állhatja. De persze a látszatot fent kell tartani.

Kínos csend telepedett a kocsira, és ez a csend még az épületben is jelen volt. Nem szóltunk egymáshoz, a két lépés távolságot tartva sétáltunk orvosi köpenyben a folyosón pár mappával. A konzultációra siettünk, mindenki végignézett rajtunk, nem tűntünk családnak, sosem voltunk azok, hiába viseljük mindannyian a Styles nevet semmi összetartás és hasonlóság nincs köztünk.
- Áh, Styles-ok! – kiáltotta egy gúnyos női hang. Anyám morogva fordult meg, hogy megnézze biztos az a nő szólította-e meg, majd már vissza is fordította a fejét és sétált tovább. Száját rágta, ebből ismét vita lesz. – Anne!
- Hagyj békén, Gina! – szólt hátra, meg sem fordulva.
- Tán megfutamodnál?
- Nem futamodok meg, csak szimplán nincs hozzád idegzetem! – anyám hirtelen torpant meg, majd megpördült, így a nő nekiütközött. Morogva lépett hátrébb, még mi apámmal tíz lépésnyire siettünk tőlük, hogy tisztes távolságból halljuk mit produkál ismét Gina.
- Oh, bezzeg a fiadhoz van. Lefeküdt a lányommal! Ma reggel sírva jött haza, és nem hagyom, hogy a semmirekellő fiad úgy bánjon Tina-val, mint egy rongybabával! Az én kislányom nem lesz egy játékszer! – emelte fel mutatóujját, majd megbökte anyám mellkasát – Rajtam a Styles-ok nem fognak ki! Sem a nyomorék fiad, sem a gátlástalan férjed, aki fűvel-fával összefekszik! – alig, hogy kimondta ezt a pár szót egy hatalmas pofon csattant az arcán. Feje rögtön oldalra vetődött, vissza sem merte egy ideig fordítani, csak arcához kapott. Anyám lihegve lépett hátrébb, majd jobb kezét – amivel megütötte – remegve dugta köpenyzsebébe.
- Az én fiam sem lesz ezentúl kaszanova! Illetve a te lányod sem szent! Attól, hogy nem mondd el mindent, van mit takargatnia! Tizenkilenc évesen már átment rajta az egész utca! Az én fiam ezerszer különb, mint ti! A lányod tizenhét évesen vetetett először, na ez a szégyellni való, nem a gátlástalan férjem, aki mindeneste hazajár hozzánk és becsületesen, szeretettel neveli a közös gyerekünk! Mindenki a saját házánál seperjen – tette hozzá morogva, majd megperdült és szinte hozzánk szaladt. Rögtön egy nyakassal üdvözölt. – Még egyszer tudjam meg, hogy összefekszel egy Walker-el! Kitagadlak, bíz Isten! – morogta arcomba – Ez rád úgyszintén vonatkozik! – mutatott apámra, majd karon ragadott mindkettőnket, és a folyosóvégén lévő ajtóig rángatott. Itt még inkább lehetett érezni a fertőtlenítős, hipós szagot, ami az egész épületben terjengett. Ezért nem szeretem az ilyen megbeszéléseket, mert valami förtelmes szag van odabent, bár maga a szoba elég nagy.
Kopogás nélkül nyitott be anyu a szobába, ahol már mindenki helyet foglalt, mindössze a főorvos és a mi helyünk volt üres. Nagyot sóhajtva siettem saját helyemre, ami az egyik évfolyamtársam mellett volt, Erica mellett, az utolsó szék.
- Szia, Harry! – köszönt mosolyogva a lány. Szőke, göndör haja most lófarokba volt kötve, szeplős arca szabadon csillogott, nem fedte semmilyen smink, pedig Eria nagyon szereti ám magát sminkelni, most mégis a natúr szépsége fogadott. Természetesen vele is volt futókalandom, de megmaradt barátnak.
- Szia, Erica! – köszöntem mosolyogva én is, majd lehuppantam mellé, és az asztalra helyeztem mappáim, bár nem sok minden van benne.
- Na, Gina nekikezdett már? – jól tudta mennyire haragszik egymásra a Walker és a Styles család, azt nem tudom miért, mert jó kis bigék vannak a családban, egész jók az ágyban is, kis vadócok, de mégis valami miatt ez a harag több tíz éve tart.
- Hojoj, ne is mondd! Anyám akkorát lekevert neki, lehet holnapra bekékül a helye! – nevettem halkan, hogy csak ő hallja. Eltátott szájjal nézett száját rágó anyámra, aki az asztal elején ült, a bal oldalon, azaz majdhogynem velünk szemben.
- Jézus! Anne? Ki nem nézném belőle!
- Pedig…
- De neked miért pont a Walker-ek kellenek? Jó, hogy az anyját nem vitted még ágyba
- Jó kis bigék, jók az ágyban, más meg nem érdekel, tudod jól – vontam vállat önelégülten, mire csak fejet rázott.
- Önző vagy Harry… - sóhajtott fel. Ekkor nyitódott az ajtó, majd az öntelt főorvos baktatott be. Magas, sovány férfi volt, ősz haja most le volt nyírva meglepőmódon, eddig össze-vissza állt, lehet a felesége nem hagyta, hogy ilyen hajkoronával járkáljon. Bajszos volt, de szerintem nem állt jól neki, számomra taszító volt ez a ,,stílus”.
- Jó reggelt, kollegák! – köszönt mosolyogva. Szinte egyszerre köszönt vissza mindenki, majd figyeltük, ahogy elsétál a hatalmas asztal végébe és helyet foglal. Egy hatalmas mappát dobott az asztalra, majd összefűzte ujjait, és a mappára helyezte. Mosolya vészjósló volt, előre féltem vajon mivel kezdi. – Ma egy igazán rendkívüli hírrel kezdenék, ami a gyakornokainknak igen csak kecsegtető ajánlat, vagyis nem is ajánlat, mert ez egy kötelező munka lesz. Minden kezdő orvos beteget kap, túl sok a beteg, túl kevés az orvos, kénytelen vagyok bevonni a gyakornokokat is, oh, és asszisztálás nincs! Mindenkinek saját betege lesz! Fel is olvasnám melyik kezdő, melyik beteget kapja! – nézett végig rajtunk gyakornokokon, akik a jobb oldalon foglaltak helyet. Felsóhajtottam. Nem tudom kit szánt nekem, de ez az orvos nagyon pikkel rám az állandó késések miatt, tuti kitol majd velem. – Erica Brown, magáé Jack Stevens, Mark Vega-Nicki Hale, Kathleen Harris-Lucy Thompson, Daniel Morris-Adam Clark, és a drága Harry Styles, nos magáé Joker – sorolta önelégült mosollyal Dr. McCartell, nagyot nyeltem. Nem tudom ki az a Joker, de normális már nem lehet, ha ez a beceneve. Joker…Joker…Joker…kit hívnak így? Vagy hívhatnak így? Sosem hallottam még ezt a nevet… - Segítek, ifjabb Styles, Louis Tomlinson
- Nem! Nem engedem, hogy ő legyen az orvosa! – csattant fel rögtön anyám – Joker rosszabb minden őrültnél, nem engedem, hogy egy szadista állatot kezeljen a gyakornok fiam! Ő miért nem kaphatott ugyanolyan depressziós beteget, mint a többi? – akadt ki anyám, még fel is állt, hogy egyenesen a főorvos szemébe nézhessen.
- Ideje, hogy a fia bizonyítson, Anne. Eddig semmit nem csinált, azon kívül, hogy bejárt az apjával pár beteghez, így nem fog tanulni – mosolygott anyámra, miközben becsukta a mappáját.
- És maga szerint, ha Ed nem bírt vele, majd Harry fog? Elmegy maga a francba! Még csak huszonöt éves, egy éve gyakornok, ez semmi!
- Huszonöt éves! Ezt te sem gondoltad komolyan, Jason! – csattant fel apám is –Te sem bírtad!
- Mint mondtam, a fiadnak bizonyítania kell – sóhajtott fel McCartell – Ed, hidd el, menni fog neki
- Nekem is ezt mondtad! Egy szadista állathoz nem engedem a fiamat! Louis mindenkinél rosszabb! Nincsen nála szörnyűbb!
- Majd az ifjabbik Styles eldönti szeretné-e! – szólalt meg végül a főorvos, majd rám elemelte tekintetét – Nos? Harry?



*kb. 180'000 forint